Ask.fm - Válaszolni vagy nem válaszolni?

Sziasztok!

Mostanában elég aktív vagyok ask.fm-en, és ezen a héten különösen sokszor előkerült a téma: mi a fenéért teszi magával bárki is, hogy regisztrál? Mert hát valljuk be őszintén, ha mi vagyunk a kérdések innenső oldalán, magyarul tőlünk várnak választ bugyutábbnál bugyutább kérdésekre, a kérdés tök jogos. 

Amikor először találkoztam az ask.fm-mel, bevallom őszintén, nem értettem. Miért akarna bárki is regisztrálni, amikor kérdezni bárhol lehet? Facebookon, Twitteren, emailben, személyesen, ezer és egy mód van rá. Aztán rájöttem, a válasz egy egyszerű szó: névtelenség.

Legyen akármilyen őrült, személyes vagy egyszerűen bántó a kérdésed, kockázat nélkül felteheted. Senki nem fogja tudni, hogy te voltál. De valamennyire még a válaszoló fél számára is adott a titok lehetősége. Míg egy Facebook hozzászólás vagy egy blogon feltett kérdés esetében mindenki látja, ha az ember valamire nem hajlandó válaszolni, itt egyszerűen ignorálja vagy törli a kérdést, és csupán ketten tudnak róla: a kérdező és a kérdezett. 

Így érkezhetnek válaszok bárhonnan és bármiről. Kit utálsz, kit szeretsz, hány fogad van, voltál-e már szerelmes, és egyébként is, hogy merészeltél... A lehetőségek tárháza végtelen, és a névtelenségen kívül egy valamit biztosan garantál az ask.fm: a meglepetést. Legalábbis számomra újra és újra meglepetést okoznak a kedves kérdezők. 

Így lassan 800 kérdéssel és válasszal a hátam mögött én még mindig élvezem az ask.fm-et. Ha reális magyarázatot várnátok tőlem, nem tudom, mit felelnék. Egyszerűen csak szórakoztat. Én magam nem nagyon kérdezek, viszont nagyon szívesen válaszolok. Sokkal gyorsabban érkezik tőlem válasz ask.fm-en, mint bármelyik blogomon vagy akár Facebookon. Egyébként is... Sosem voltam titkolózós típus, bárkinek szívesen válaszolok.

Nem mondom, hogy amikor egy kérdést kétnaponta megkapok, nem az az első reakcióm, hogy: Istenem, már megint? De azért ezekre is mindig válaszolok, szóval csak nyugodtan, hajrá!

Mindenesetre most hozom a TOP3-at, hátha nem kapom meg őket még egyszer:

1. A Hamuváros filmről semmilyen friss hírünk sincs, és igen, ha lesz hír, mindenképp kiírom.

2. Gergő halad a fordítással, de ha kétnaponta érkezik a kérdés, sajnos akkor sem tudok pontos megjelenési dátumot a Mennyei tűz városához. 

3. A BTK-ba vannak felvételi időszakok, de a tagoknak elég sok követelménynek meg kell felelniük. Kell egy blog. Ez nagyon fontos. És akkor csak random sorolom, milyen faktorokat veszünk még figyelembe: blogdesign, blog kora, posztolás gyakorisága, értékelések minősége, olvasott könyvek típusa, olvasottság, Moly.hu és/vagy Goodreads tagság, megbízhatóság, ebook könyvek olvasása, írt-e már recenziós példányról a blogger, angoltudás, ért-e a Photoshophoz. Csak hogy néhány fontos szempontot kiemeljek.

A legnagyobb kérdés: Miért?

Sziasztok!

Most már nem először kapok meg egy bizonyos kérdést ask.fm-en. Épp egy újabb ilyen "blogger élete" jellegű poszthoz kerestem a témát, amikor megint szembejött velem. Szóval ezzel a kérdéssel fogok foglalkozni, erre próbálok válaszolni ebben a posztban. 

A kérdés pedig:

Miért szeretek ennyire blogolni?

Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen kérdésre nagyon könnyű választ adni. De úgy tapasztaltam, hogy az életben általában a miértekre a legnehezebb a válasz. Miért kék az ég? Miért nem zuhannak le a repülők? Van válasz, de közel sem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Szóval a gyerekek kérdezősködése, a folyamatos miértek nagyon is végigkísérik a felnőttek életét is. 

Tehát miért is szeretek blogolni?

Annak idején, amikor blogolni kezdtem, az egyik ok az volt, hogy egyszerűen hiányzott az írás. Ez az egyik ok, talán az egyik legalapvetőbb. Suliújságos voltam, és pont mire beleszoktam, hogy rendszeresen cikket írok valamilyen témában, addigra véget ért a gimi, és huss! Nem volt hová írnom. Ekkor jött a blogvilág, ahol kiélhettem ilyen irányú hajlamaimat. Szóval igen, szeretek cikkeket, bejegyzéseket

Ehhez valahogy hozzátartozik a másik ok, bár nem is tudom, a kettő különválasztható-e. Szeretem megosztani a véleményemet, gondolataimat másokkal. 

Aztán ott van az, amivel a barátnőimnek, rokonaimnak sokszor az agyára megyek. Ha valamit szeretek, akkor képesek vagyok mániákus szinteket ölteni és nagyon hosszan áradozni róla. A blog erre is egy platform, kiélhetem azt a vágyamat, hogy az újonnan szerzett infóimat, érdekes híreket, észrevételeimet megoszthassam másokkal. Ráadásul olyanokkal, akiket valószínűleg érdekel is, különben nem jönnének fel a blogra. Szóval ők is lelkesedni fognak, és ezt megoszthatom velük. 

És ha már a mánia szóba került, azt sem tagadom, hogy már a blogolás is mániám, pont azért, mert szeretem. De ennek a pontnak a kifejtését abba is hagyom, mert így körbe körbe járnánk. (Miért szeretsz blogolni? Mert ez a mániám. De miért ez a mániád? Mert szeretek blogolni.)

Na de lépjünk tovább! Elképesztően jó érzés, hogy tudom, hogy olvasnak. Ilyen szinten szerintem minden íróban, bloggerben, újságíróban stb. dolgozik egyfajta egoizmus, mert igen, ki merem jelenteni: szeretjük, ha olvasnak minket. Jó érzés és kész. 

Ráadásul azzal, hogy olyan dolgokról írok, amelyek szerintem érdekesek, sokszor akár tanulságosak, vagy olvasásra buzdítanak, úgy érzem valami hasznosat teszek. Lehet, hogy nem váltom meg a világot, nem integetek mosolyogva mindenhol világbékére áhítozva, de azt hiszem, teszek valami olyasmit, amire büszke lehetek és az is vagyok. 

Az évek során ráadásul annyira kinőtte magát az életemben ez az egész blogolás, amire soha nem számítottam. Hihetetlen élményeket, tapasztalatokat köszönhetek neki és barátokat, ismerősöket, akik nagyon hiányoznának az életemből. 

Csak hogy néhányat soroljak!

• Írókat és fordítókat nevezhetek ismerősömnek.
• New York Times bestseller szerzőkkel találkozhattam és készíthettem velük interjút is, akár személyesen, akár interneten. 
• Részt vehetettem számtalan könyves eseményen, amire enélkül lehet, hogy nem jutok el, mert nem is tudok róla. 
• Könyveket nyertem vagy kaptam recenziós példányként. 
• BTK tag lehetek, és így még megjelenés előtt olvashatok, véleményezhetek könyveket.
• Premier előtti és premier vetítéseken vehettem részt.
• Részt vehettem könyves borítójának tervezési folyamatában mint tanácsadó/kritikus, aki semmi hasznosat nem csinál, csak beledumál mindenbe. :D 
• Ott lehettem a Gutenberg villában.

Ez alig fedi le azt a sok dolgot, ami az elmúlt egy-két évben történt velem annak köszönhetően, hogy blogolni kezdtem. Belegondolni is félelmetes, mennyi vidám perccel és kedves emlékkel lennék szegényebb, ha annak idején nem kattintok rá a Blog létrehozása gombra. 

És akkor néhány dolog, amit soha nem tanultam volna meg vagy nem tettem volna próbát, ha nincs blogom:

• Megtanultam feliratot szerkeszteni majd magamtól készíteni.
• Novellákat, kimaradt jeleneteket, interjúkat fordítottam
• Megtanultam kezelni a Photoshopot (bár ebben nyilván még van fejlődnivalóm)
• Beletanultam a html kódok használatába, és egy-két dologba már bele is merek nyúlni

Most már azt hiszem, négy éve indítottam el az első blogomat. És gyakran elgondolkozom, hogy vajon mit csinálnék a hétköznapjaimmal, ha mindez nem lenne. Én soha nem unatkozom. Nem is tudom, mikor hagyta el utoljára ez a szó a számat. Mindig van mit csinálnom, mindig van miről írnom, posztolnom, megosztanom, tulajdonképpen még kevés is a 24 óra, amiből egy nap áll. 

Nálam nincs olyan, hogy eltelne egy nap, és visszatekintve azt látom, hogy semmi hasznosat nem csináltam. Mert ha mást nem is tettem, legalább egy-két posztot biztosan írtam. 

Furcsa dolog belegondolni, hogy azzal, hogy ezt csinálom, esetleg más napjait szebbé, jobbá vagy egyszerűbbé teszem. Amikor viszont ez eszembe jut, mosolyognom kell és igen, boldog vagyok. Akárhányszor ismeri meg valaki a nevem, mert olvassa a blogom. Akárhányszor kapok kedves hozzászólást, kommentet, emailt, mindig azt érzem, hogy igen, akármi történhet, én teszek valami jót és hasznosat, és valaki másnak mosolyt csalok az arcára, még ha nem is feltétlenül tudok róla. Félelmetes, hányszor kaptam olyan levelet, hogy valaki miattam, az én ajánlásom miatt olvasott el egy könyvet. És ilyenkor mindig megdobban a szívem és büszke vagyok arra, amit csinálok.

Szóval visszatérve a poszt elejére, a miértre nagyon nehéz válaszolni. Oldalakon keresztül sorolhatnám, mennyi mindent köszönhetek a blogolásnak és mennyi minden szól mellette, de érzelmekről nehéz írni, és nehéz ennyi élményt és emléket röviden összefoglalni. 

Annyit mondhatok, hogy még a nehezebb perceket, a nehezebben megírt posztok írását is imádom. Még akkor is, ha például tavaly nyáron már a fenébe hajtottam volna mindenkit az aznapi tizedik Csontváros interjúnál. Mert igen, az ember néha besokall. De ha Pro-Kontra listát kéne írnom, vagy egy képzeletbeli mérlegre helyezni a jó dolgokat és a rossz dolgokat, amelyek a blogolással járnak, magasan a jó oldal győzne.