A jó író Isten

A napokban néztem meg a Felhőatlaszt, és azóta csak jár az agyam, nem tudok leállni. Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon miért van az, hogy valaki nem szerette. És most nem abba szeretnék belemenni, hogy nem értette, de eszembe jutott, hogy néhány ismerősöm nem szereti az Igazából szerelmet, aztán beugrott a Hősök, és rájöttem, igazából mi is az, ami igazán megfog ezekben a történetekben.

Aki nézte a Hősök című sorozatot... Emlékeztek arra a jelenetre, ahol látjuk, hogy Hiro egy óriási hálószerűséget állított össze, és mindenféle csipeszekkel jelölte, hogy az egyes szereplők hol és mikor találkoznak össze. Mert ezek a csomópontok azok, amelyeknek a mentén meg tudják változtatni a jövőt?

Na, nekem rögtön ez ugrott be a Felhőatlaszról is. És ugyanez köszön vissza a legnagyobb történetekben: az Igazából szerelemtől kezdve a Gyűrűk urán keresztül a Harry Potterig és a Trónok harcáig. Egymástól látszólag független sorsok találkoznak össze, és ezzel megváltozik minden. Mert talán észre sem veszik, de minden összefügg. Idegen emberek változtatják meg egymás életének folyását, még akár a múlt és a jelen is összekapcsolódik.

Ezért olyan fontos például a Tekergők története a Harry Potterben, és ezért válik az egyik kulcsszereplővé Piton. Ezért kapjuk fel a fejünket, amikor az Igazából szerelemben szépen lassan rájövünk, hogy az egymástól különálló történetek összefüggnek, és ezért befolyásolja az egymástól sok ezer kilométerre lévő Frodó vándorlását az, hogy valahol az enteknél mit csinál Pippin és Trufa.

Mert minden összefügg.

Az igazán jó történetekben a világalkotás nem csak arról szól, hogy egy történetet elmesél az ember egy világban, ahol mindenféle lények rendszert alkotnak. Van egy ennél sokkal fontosabb rendszer, ami maga az élet. A véletlenek sorozata, az apró cselekedetek, amelyek hatnak egymásra, és alakítják a történetet. Így teremt valóban életet a lapokon egy író. Apró véletlenek hosszú sorozatával, összetalálkozó és szétváló sorsokkal, szinte afféle istent játszva. Mesterien mozgatva a szálakat, amelyek hol egymásba akadnak, hol elsodródnak, hol elszakadnak...

Valami ilyesmire gondolok:

"Az életünk nem csupán a miénk, kötődünk másokhoz, a múltban és a jelenben, és minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá."

Miért a nők veszik?

Ez a kérdés valójában már régóta foglalkoztat, de tegnap jött el az a pont, amikor elszántam rá magam, hogy posztot írok. 

Tegnap ugyanis egy C&A-ban dolgoztam, leltár volt, és a férfi osztályon kötöttem ki. Még zárás előtt

címkéket igazgattam, és így volt szerencsém megfigyelni, hogy kik is válogatnak és vásárolnak a férfiruha osztályon. Adná magát a válasz, hogy férfiak. És nem!

Persze, akadtak szép számmal férfiak is, de a legtöbb fiú, férfi a párjával vagy az anyukájával érkezett. Viszont sokkal nagyobb arányban válogattak a férfi ruhák között nők!

Miért van az, hogy valamiért a nők, amint párjuk akad, szükségét érzik, hogy felruházzák a szeretett férfit? Honnan jön az inger, hogy: Igen, nekem most ruhát kell vennem neki. 

Lehetne beszélni arról, hogy ez a nőkbe kódolt vásárlásmánia miatt van, de akkor miért pont ruha? Miért nem vesznek nekik könyvet vagy bármi mást? Miért pont ruhát?

Édesanyám válasza: Mert ők nem szeretnek ruhát venni. 

Hát, lehet, hogy ez a régi korosztályra jellemző volt, de manapság már egyre inkább jellemző, hogy a férfiaknak is megvan a maguk öltözködési stílusa, szeretnek maguknak ruhát, kiegészítőt venni. (Nem véletlenül született meg a metroszexuális fogalom sem...) A női szokás azonban megmaradt a férfiruha-vásárlásra. Lehetséges, hogy ez genetikailag kódolt és a gondoskodó női természet része?