xe Deszy - Gondolatok: 2013

Pages

Subscribe:

2013. december 27., péntek

Ha elmúlik karácsony...


Eltelt ez a három nap. Mert csupán ennyi a karácsony, ha a szentestét is számítjuk. Három rövid nap, ami pillanatok alatt elreppen. Az ember hónapokig készül rá: kigondolja az ajándékokat, aztán megveszi vagy elkészíti őket, az utolsó pillanatban pánikba esve próbálja pótolni, ami még elmaradt. Házat díszít, karácsonyfadíszeket válogat, esetleg még valamelyik karácsonyi vásárba is elmegy. (SOS! A kollekciómból az idén sajnos kimaradt a bécsi bögre.) Aztán amikor már közel az ünnep, menüt tervezget, recepteket lapozgat, majd elindul a sütés-főzés. Közben fát választ és vásárol.

Aztán december 24-én - legalábbis nálunk akkor - reggel felkel, és jön a faállítás procedúrája. Nem tudom,
ki hogy van vele, de nálunk a talp kérdése mindig problémás. Túl kicsi, túl nagy, nem tudjuk, hová tettük előző évben, vagy éppen eltörött, rozsdás lett... És még ha a talppal nincs is semmi probléma, ami garantáltan problémát okoz, az a fa talpba illesztése. Túl vastag! Faragjunk belőle! Aztán túl vékony. Ékeljük ki! Ez nem hangzik nehezen, de ha nincs férfi a háznál, garantáltan hiszti lesz a vége, higgyétek el! Idén mondjuk könnyen megoldottuk a problémát, édesanyám kreatív ötletének hála. Úgyhogy idén egy fatörzsben áll a fánk, ami nem utolsó sorban arra is jó volt, hogy kicsit magasabbnak tűnjön az évről évre egyre kisebb karácsonyfánk. ("Már nem vagy gyerek, elég egy kisebb is.")

Na de vissza az eredeti témához! Amint a fa áll, már rohan az idő. Követik egymást az ebédek és a vacsorák, rokonlátogatások, szinte nincs is megállás a három nap alatt. Viszont pont ezért olyan gyorsan elrepül, hogy mire az ember felpillant, már el szállt! Persze közben volt egy-két veszekedés vagy legalább összezördülés, meg jó néhány szép pillanat, de a végére csak az emlékek, a maradék kaja és az ajándékok maradnak.

Az ember pedig ott áll, és hirtelen azt sem tudja, mit kezdjen magával. Elmúlt a karácsony, amire hónapokig készült, aminek a hangulata nem is annyira magából a karácsonyból, hanem a készülődésből fakad. A díszek még kint vannak, a fa még áll, de már magunk mögött hagytuk az ünnepet. És ha ez önmagában nem lenne elég rossz, már közeledik is az újév, és azon szenvedhet az ember, hogy összegezze, mit ért az év, amit maga mögött hagyott és már azon kell törnie a fejét, hogy mi legyen a cél jövőre. Csupa kérdőjel, csupa bizonytalanság...

Így, a karácsony elmúlta utáni első napon ezt érzem. Nem túl vidám gondolatok, igaz? Hát, igen... Kellemes ünnepeket!

2013. szeptember 1., vasárnap

Gives Me Hope


Ma találtam egy weboldalt, hála a Tumblr-nek. 

Az oldal neve Gives Me Hope, azaz Reményt Ad Nekem. 

A működési elv nem túl bonyolult. Az ember beküld egy rövid üzenetet, hogy neki mi ad reményt, aztán ezekből kis kártyaszerű képek készülnek. Ezek folyamatosan felkerülnek az oldalra, ahol bárki elolvashatja őket, és reménycseppeket szedegethet össze idegenektől.

Szerintem mindenki érezte már azt néha, hogy elege van. Hogy hirtelen annyi minden szakadt a nyakába, hogy már nem bírja, és amikor körbenéz, csak a rosszat látja. Az embereket, akik lopnak a másiktól, akik csúfolódnak, kinevetik a másikat, megverik a gyengébbet vagy csak egyszerűen bunkón válaszolnak neki (már bocsánat). Amikor lehet, hogy elég lenne egyetlen mosoly, és azt éreznéd, hogy igen, mégis vannak jó dolgok ezek a világon. 

Na, ez az oldal pont ilyen. Amikor nincs egy idegen, aki rád mosolyog, felmész erre az oldalra, elolvasol egy-két kártyát, és érzed, hogy a világ helyrebillen, mert vannak még jó emberek, jó célok az életben. 

Csak szemléltetésképpen néhány:






Én amúgy is érzékeny vagyok az ilyenekre, de egy-két oldal elolvasása után széles mosoly az arcomon és könnyek a szememben. Gyönyörű történetek kelnek életre, alig néhány sorban.

Gyanítom, én rendszeres látogató leszek. És akárki is találta ki a kezdeményezést: köszönöm!

Ja, és a link, mert azt majdnem elfelejtettem megosztani:

2013. július 15., hétfő

A jó író Isten


A napokban néztem meg a Felhőatlaszt, és azóta csak jár az agyam, nem tudok leállni. Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon miért van az, hogy valaki nem szerette. És most nem abba szeretnék belemenni, hogy nem értette, de eszembe jutott, hogy néhány ismerősöm nem szereti az Igazából szerelmet, aztán beugrott a Hősök, és rájöttem, igazából mi is az, ami igazán megfog ezekben a történetekben.

Aki nézte a Hősök című sorozatot... Emlékeztek arra a jelenetre, ahol látjuk, hogy Hiro egy óriási hálószerűséget állított össze, és mindenféle csipeszekkel jelölte, hogy az egyes szereplők hol és mikor találkoznak össze. Mert ezek a csomópontok azok, amelyeknek a mentén meg tudják változtatni a jövőt?




Na, nekem rögtön ez ugrott be a Felhőatlaszról is. És ugyanez köszön vissza a legnagyobb történetekben: az Igazából szerelemtől kezdve a Gyűrűk urán keresztül a Harry Potterig és a Trónok harcáig. Egymástól látszólag független sorsok találkoznak össze, és ezzel megváltozik minden. Mert talán észre sem veszik, de minden összefügg. Idegen emberek változtatják meg egymás életének folyását, még akár a múlt és a jelen is összekapcsolódik.

Ezért olyan fontos például a Tekergők története a Harry Potterben, és ezért válik az egyik kulcsszereplővé Piton. Ezért kapjuk fel a fejünket, amikor az Igazából szerelemben szépen lassan rájövünk, hogy az egymástól különálló történetek összefüggnek, és ezért befolyásolja az egymástól sok ezer kilométerre lévő Frodó vándorlását az, hogy valahol az enteknél mit csinál Pippin és Trufa.
Mert minden összefügg.

Az igazán jó történetekben a világalkotás nem csak arról szól, hogy egy történetet elmesél az ember egy világban, ahol mindenféle lények rendszert alkotnak. Van egy ennél sokkal fontosabb rendszer, ami maga az élet. A véletlenek sorozata, az apró cselekedetek, amelyek hatnak egymásra, és alakítják a történetet. Így teremt valóban életet a lapokon egy író. Apró véletlenek hosszú sorozatával, összetalálkozó és szétváló sorsokkal, szinte afféle istent játszva. Mesterien mozgatva a szálakat, amelyek hol egymásba akadnak, hol elsodródnak, hol elszakadnak...

Valami ilyesmire gondolok:


"Az életünk nem csupán a miénk, kötődünk másokhoz, a múltban és a jelenben, és minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá."

2013. július 10., szerda

Miért a nők veszik?


Ez a kérdés valójában már régóta foglalkoztat, de tegnap jött el az a pont, amikor elszántam rá magam, hogy posztot írok. 

Tegnap ugyanis egy C&A-ban dolgoztam, leltár volt, és a férfi osztályon kötöttem ki. Még zárás előtt
címkéket igazgattam, és így volt szerencsém megfigyelni, hogy kik is válogatnak és vásárolnak a férfiruha osztályon. Adná magát a válasz, hogy férfiak. És nem!

Persze, akadtak szép számmal férfiak is, de a legtöbb fiú, férfi a párjával vagy az anyukájával érkezett. Viszont sokkal nagyobb arányban válogattak a férfi ruhák között nők!

Miért van az, hogy valamiért a nők, amint párjuk akad, szükségét érzik, hogy felruházzák a szeretett férfit? Honnan jön az inger, hogy: Igen, nekem most ruhát kell vennem neki. 

Lehetne beszélni arról, hogy ez a nőkbe kódolt vásárlásmánia miatt van, de akkor miért pont ruha? Miért nem vesznek nekik könyvet vagy bármi mást? Miért pont ruhát?

Édesanyám válasza: Mert ők nem szeretnek ruhát venni. 

Hát, lehet, hogy ez a régi korosztályra jellemző volt, de manapság már egyre inkább jellemző, hogy a férfiaknak is megvan a maguk öltözködési stílusa, szeretnek maguknak ruhát, kiegészítőt venni. (Nem véletlenül született meg a metroszexuális fogalom sem...) A női szokás azonban megmaradt a férfiruha-vásárlásra. Lehetséges, hogy ez genetikailag kódolt és a gondoskodó női természet része?

2013. június 18., kedd

Könyvautomata?

Könyvautomata?

Elég nagy port kevert a könyvautomata ötlete, és most tele van a falam a vitákkal, hogy most ez tulajdonképpen jó-e, vagy a könyvek megszentségtelenítése? Gondoltam, kifejtem a saját véleményem ennek a posztnak a keretében. 

Aki esetleg lemaradt, ez a könyvautomata:




Szerény véleményem szerint ez nem árt a könyveknek. Mármint, mennyivel rosszabb ez, mint az, hogy valaki kiáll a sarokra egy rekesszel, és onnan árulja őket? Szerintem semmivel. Egy ilyen automata belsejében legalább tisztaság van, szépen sorban vannak a könyvek, senki sem koszolja össze őket, nem szakítja el a lapokat, nem issza le...

Egyébként pedig kicsit úgy vagyok vele, mint ahogy az egész ebook dologgal... Véleményem szerint nem fogja kiszorítani a klasszikus könyvtárba és könyvesboltba járást. Egyszerűen azért, mert az ember általában szereti megtapizni a könyveket, megszagolni, beleolvasni, végigböngészni a fülszöveget (ami az automata esetében ugye nem lehetséges), szóval összességében valamilyen fizikai kontaktusba kerülni vele. 

Viszont ez nem jelenti azt, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett, mert egész egyszerűen más a funkciója. A könyvautomata célja nagyjából hasonló, mint az ebooké is: az egyszerűség, praktikusság, a mobilitás... Simán el tudok képzelni egy-egy ilyen automatát bevásárlóközpontokban, ahol esetleg nincsen könyvesbolt. Vagy például egyetemeken, főiskolákon, és nem utolsó sorban mondjuk vasút- és buszállomásokon! Hányszor volt már úgy az ember, hogy unatkozott, mert késett a vonat! (Mondjuk én általában cincálok magammal könyvet, de nem mindenki van így ezzel.)

És mondjuk az sem lenne utolsó gondolat, ha például egy-egy általános vagy még inkább középiskolába beállítanának egy ilyet, a korcsoport igényeinek megfelelő könyvekkel megpakolva. Mondjuk egy automata tele YA könyvekkel! És akkor a gyerek lehet, hogy nem chipsre költené az uzsipénzét - mi régen gyűjtöttük még ezeket a tazókat meg matricákat, amik benne voltak, nem is tudom, mennyi pénzt költöttem ilyenekre -, hanem könyvre spórolna! Tudom, utópisztikus gondolat, de hátha...

Szóval azt gondolom, nem kell kétségbe esni, és félteni a könyvesboltokat és a könyvtárakat, és a könyvek meggyalázását kiáltani! A kettő tökéletesen kiegészítheti egymást, ha hagyjuk. :)

2013. május 10., péntek

Érettségi - Idegen nyelvek

Angol és német érettségim


Tegnap nem írtam az érettségiről, így az angol kimaradt, de tulajdonképpen nem véletlenül. Ezen ugyanis viszonylag kevés emlékezetes dolog történt velem. Ugyanez igaz a mai napi tantárgyra, a németre is. 

Igen, ahogy már gondolom, ki is találtátok, nekem a szabadon választható, ötödik érettségi tárgyam is idegen nyelv volt, így angolból és németből is érettségiztem. Németből nyelvi előkészítős voltam, és bár nagyon szeretem - és azóta nagyon hatékonyan felejtettem is -, azért eleget nyúztak vele az öt év alatt, hogy a középszintű érettségi gyerekjátéknak tűnjön. 

Ami az angolt illeti, ez a második idegen nyelvem volt, tizedikben kezdtem el tanulni, tehát pont négy éve tanultam, amikor érettségizni mentem belőle. Viszont az angoltól kevésbé féltem, mint a némettől. Ennek nagyon egyszerű oka van: angolból addigra már megvolt a középfokúm, németből pedig még nem. (Na jó, már úton volt, mert az érettségi előtt egy héttel nyelvvizsgáztam, de értitek...) 

Az angolt szerettem, imádtam, és ez még most is így van. Ráadásul akkora szerencsében volt részem, hogy a legjobb barátnőm két nővére angoltanár, az egyikük ráadásul a mi sulinkban tanított, így a szárnyai alá vett minket. Először csak az ő alsós osztálya szakkörére jártunk be (kezdetben kicsit ciki volt, hogy a hatodikosok jobban beszélnek angolul, mint mi), aztán a következő évben az új szakkörére is elkezdtünk járni, ami tényleg zseniális volt, angolul tanított angol történelmet. (Ezért is tudok olyan hétköznapokban roppant hasznos szavakat, mint a kínzókamra. :D) Emellett ő volt az, aki különórákon felkészített minket a nyelvvizsgára is, szóval nagyon sokat köszönhetek neki! Hihetetlenül jó tanár, soha nem fogom tudni meghálálni neki, amit értünk tett! (Egyébként lelkes Árnyvadász is, csak mondom. :P)

Szóval úgy indultam el erre a két középszintű érettségire, hogy egyáltalán nem féltem tőlük, igazából csak az volt a cél, hogy a százalék minél jobb legyen, abban szinte biztos voltam, hogy ötöst fogok írni.

Épp ezért a feladatok nem is hagytak bennem túl mély nyomot. Arra emlékszem, hogy angolból tudtam súgni a mellettem lévőnek az egyik szövegértés feladatnál, aki tovább súgta a megoldást a mellette ülőnek, és az érettségi végén kiderült, hogy már a fél osztály tudja a megoldásaim. (Mielőtt nagyon felháborodna mindenki, ez volt az egyetlen tantárgy, amiből súgni tudtunk, és csak ezt az egy feladatot.) Aztán emlékszem arra is, hogy az egyik angol szövegértés Micimackós volt, és bár életemben nem ejtettem még hibát középszintű angol szövegértés feladatban (na jó, ez így nem igaz, régebben nyilván igen, de addigra nem), a Micimackós szövegben egy szót nem értettem, és emiatt vesztettem pontot. :( Amúgy sem szerettem Micimackót soha, ezt meg soha nem bocsátom meg neki. :P

Mindenesetre ez volt az a két nap, amikor már túl voltunk a nehezén, mindenkiben benne volt a rutin, lazán belibegtünk a suliba, még nevetgéltünk is. 

És tényleg jól sikerült mindkettő, a pontos írásbeli százalékomra már nem emlékszem, de 90% fölötti volt az angolom meg a németem is. :)

2013. május 7., kedd

Matek érettségi - Élménybeszámoló

A matek érettségim


A mai nap a mateké, ami valószínűleg a legtöbb ember által a legnehezebbnek tartott érettségi tárgy.

Én magam általános iskolában matektagozatos, gimiben harmadiktól matek faktos voltam, de fel sem merült bennem a gondolat, hogy matekból emeltezzek. Szóval mint a legtöbben, én is középszintű érettségit írtam.



Rengeteg próbaérettségit írtunk duplamatekon, ami ugye nem annyi idő, mint a rendes érettségi, és úgy indultam neki az érettséginek, hogy a legjobb ilyen próbám 81%-os volt, ami bár 5-ös, de nem lettem volna vele igazán elégedett. Ráadásul volt egy bizonyos téma, amiből életemben nem sikerült maximum pontos feladatot megoldanom - ez a bizonyos koordinátageometria. Szerencsére ez mindig abban a három feladatban szokott lenni, amelyek közül egyet passzolni lehet, úgyhogy úgy mentem oda, hogy ezt tuti passzolni fogom. (Ezt nem véletlenül írtam le most külön.)

Leültünk a terembe, mindenki csokit evett, függvénytáblát lapozgatott, és még feltette az utolsó kérdéseit a matektanárunknak, aki bár nem lehetett benn az érettségin, bejött, hogy előtte meg utána lelki támaszt nyújtson nekünk. Meg kaptunk tőle kicsi kabalát is, amit ő készített. :D A padomat konkrétan körbebástyáztam ezekkel a kabalákkal, volt ott minden, de komolyan! Bebiztosítottam magam minden eshetőségre.

Lement a matek első fele, ezek a bizonyos könnyű feladatok, ezzel nem is volt gond. Aztán megkaptuk a már kifejtős feladatokat. Első dolgom az volt, hogy fellapozzam, hogy milyen feladatok passzolósak. És igen, jól gondoljátok, a kétszintű érettségi történetében először a koordinátageometria feladatot nem lehetett passzolni. Viszont sikerült három olyan feladatot tenni a passzolósok közé, amit szerettem, így az biztos volt, hogy muszáj passzolnom valamit, amit biztosan meg tudnék csinálni. Helyette viszont kötelezően van a koordinátageometria és a függvényes feladat, amit szintén utáltam. Na igen, így rögtön egy perc alatt le is izzadtam...

Töretlenül csináltam végig a feladatokat, mindennél odafigyeltem, hogy legyen ellenőrzés és válasz (nagyon fontosak, komoly pontokat lehet bukni, ha az ember elfelejti!), és volt olyan feladat, amit a biztonság kedvéért többször is megoldottam. A koordinátageometria feladatnál pedig szorgosan lapozgattam a függvénytáblámat, hátha találok benne valami hasznosat. Találtam is, az alapján megoldottam, de nem voltam benne biztos, hogy jó-e. 

Aztán jöttek a passzolós feladatok. A matektanárnőnk a következő stratégiát adta ki nekünk: csináljuk meg mind a három feladatot, és a végén döntsük el, hogy melyiket passzoljuk, amikor már érezzük, hogy melyik sikerült a legjobban. Na igen, én ezzel általában nem törődtem, mert a koordinátageometria volt a tuti passzolósom. Mindenesetre mire idáig jutottam, tudtam, hogy nem lesz időm megcsinálni mind a hármat, így választanom kellett: végül azt passzoltam, amiben ilyen felület/térfogat számítás volt, amit egyébként szeretni szoktam, de a három közül ez tűnt a legbonyolultabbnak, és ebben volt a legnagyobb a hibázás lehetősége. 

A végén még háromszor átnéztem mindent, aztán az idő lejárt...

Ez volt az a pont, amikor a teremben és terem előtt mindenfelé számok repkedtek a levegőben. Kinek mennyi jött ki? A tanárnőnk már az ajtó előtt állt, és próbálta mindenkinek elmondani, hogy mi lett volna a helyes megoldás vagy legalábbis a megoldás menete, mert már nem emlékezett minden végeredményre. A hihetetlen az volt, hogy minden megoldásomat hallottam valakinek a szájából - persze olyanokat is, amik nem egyeztek az enyémmel, de a saját számaim mindig kijöttek valaki másnak is. Ez azért kicsit megnyugtatott, úgyhogy már múló gyomorgörccsel vonszoltam magam haza, és próbáltam nem gondolni a másnapi emelt törire...

Mikor hazaértem, még nem volt fent a nem hivatalos javítókulcs, úgyhogy kb. percenként frissítettem vagy nyolcféle oldalt, míg végül felkerült. És láss csodát! MINDEN FELADATOMBAN JÓ LETT A VÉGEREDMÉNY!

Szinte el se akartam hinni, önkívületi állapotban hívtam fel az édesanyámat. Úgy számoltam, hogy kilencvenegynéhány pontom lesz, mert biztos voltam benne, hogy lesz olyan feladat, ahol veszítek pontot részszámítások vagy egy mértékegység esetleg egy válasz hiánya miatt. (Annak ellenére, hogy tényleg mindent ezerszer ellenőriztem.)

Aztán eltelt kb. egy hét, és lehetett szállingózni a tanárunkhoz, aki mindenkinek elárulta az eredményét, és még arra is emlékezett, hol veszítettünk pontot, és mivel. Én nem tudtam bemenni az első napom, de a barátnőm igen, és megígérte, hogy megkérdezi az enyémet is. Majd jött a telefon a következő kérdéssel: Na, mit gondolsz, hány százalék lett? Mire mondtam, hogy kilencvenvalahány. A barátnőm válasza: Nagyon alábecsülöd magad. 

Na, ott forgott körülöttem a világ. De szó szerint! Mert a matek érettségim 100%-os lett! Erre mennyi az esély, de komolyan? 

Emlékszem, még év közben mesélte a matektanárunk, hogy néhány éve volt egy lány, aki 100%-os matekot írt, mi meg ott poénkodtunk órán, hogy ő biztos nem volt normális, mert 100%-ot képtelenség írni... És én is azt írtam! Elég pletykás suliba jártam, gyorsan terjedt a hír, és több tanár is gratulált (a sulinkban egyébként is minden matekérettségit több tanár is kijavít, biztos, ami biztos alapon), az évfolyamtársaim meg folyamatosan azt kérdezgették, hogy tényleg igaz-e meg hogy hogy csináltam. :D Amikor végül bementem a megtekintésre, a matektanárom rám nézett és azt mondta: Még mindig nagyon rondán írsz.

Amikor a hivatalos megtekintés volt, lefénymásoltattam magamnak, mert akartam belőle egy példányt otthonra! Még akkor is, ha tényleg rondán írtam. xD Mellesleg meg mindenki meg akarta nézni az osztálytársaim közül. :D 

Ja, és igen, amikor kiosztották az érettségi bizonyítványunkat, már a szóbeli után, kaptam belőle dicséretet. Bár ez nem kerülhetett beírásra, mert dicséretet nem tudnak beírni a bizonyítványba, azért nagyon jó érzés volt.

Szóval igen, ez az én csodaszámba menő történetem, amit valószínűleg halálomig mesélni fogok! :D

2013. május 6., hétfő

Magyar érettségi - Élménybeszámoló

Magyar írásbeli érettségim


Ma volt a magyar érettségi. Gondoltam, minden nap megosztom a saját emlékeimet veletek, hogy milyen volt számomra az érettségi. :) Ma tehát a magyar.

A magyar az első nap, és szerintem - mondjuk talán az emelt érettségit nem számítva - a legrosszabb. Még
nincs rutin, még nagy az izgalom, még hátravan minden... Ráadásul a magyar érettségi az, amire nem tudsz igazán készülni. Persze, készülsz rá egy életen át, az olvasással, a fogalmazások megírásával, de igazából mindig lutri, hogy milyen olvasott szövegértést, és milyen elemzésre szánt témát/verset/novellát kapsz.

Én a magam részéről már nem nagyon emlékszem, hogy az olvasott szövegértés feladatunk miről szólt. Tényleg, most gondolkodom, de semmi emlékem róla. Azon kívül, hogy csak egy pontot vesztettem, bár abban az évben ez a rész mindenkinek elég jól sikerült, el is könyvelték könnyű szövegértés feladatnak.

Utána azonban jött a feketeleves, ugyanis szerintem az ebben az érettségi rendszerben kiadott legnehezebb fogalmazás feladatokat kaptuk. A novellánk egy borozgató nőszemélyről, a két összehasonlítandó versünk a biliről szólt. Én alapból úgy ültem be az érettségire, hogy márpedig én érvelni fogok. A tanárok óva intettek attól, hogy érvelést írjunk, mert az a legnehezebb. De én szeretek érvelni, ez volt az, amiben a leginkább támaszkodhattam arra, hogy már akkor is szerettem olvasni, és az adott témák a legtöbb esetben rögtön beindították az agyam, és pörögni kezdtek a gondolataim. Hát, ez minden témánál így volt, nyilván csak a miénknél nem.

Pontosan már nem tudnám elmondani, mi volt a feladat, de valami olyasmi volt a lényeg, hogy a környezet hogyan befolyásolja azt, hogy egy-egy szereplő milyen lesz. (Ezt most tényleg nagyon leegyszerűsítve írom, ha valakit mélyebben érdekel, 2010-ben érettségiztem, vissza tudja keresni.) Nos, nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy teljes órán keresztül bámultam a papíromra, próbáltam előásni az agyamból mindenféle irodalmi példát a témához, és mielőtt nekiálltam írni, igyekeztem a dolgot strukturálni is. Emlékszem, úgy döntöttem, a nagyobbtól haladok a kisebb felé, így a földrészekkel indultam, míg végül eljutottam a családig.

Írtam én mindenféle irodalmi példát, ami eszembe jutott, a 80 nap alatt a Föld körültől, Ady Endre költészetén és a Mansfield Parkon keresztül a Harry Potterig. Nem vicc. Emlékszem, hosszan érveltem, hogy milyen különbséget jelentett Ron Weasley és Draco Malfoy családi háttere abban, hogy végül milyen emberekké váltak. Ami annak tükrében visszanézve meglehetősen vicces, hogy az irodalom tanárom olyan szinten nem ismeri a Harry Pottert, hogy nem hogy nem olvasta, de a főszereplő nevében sem volt biztos. (Tényleg, ilyenkor hogy javítják a feladatot? Hiszen elvileg bármilyen irodalmi példát hozhatok. Mi van, ha a tanári karból senki nem olvasta az adott művet?)

Na mindenesetre vért izzadva küzdöttem, hogy nagyjából meglegyen a struktúra, hogy helyesen írjak (alapból nem rossz a helyesírásom, de ilyenkor mindig becsusszannak olyan hibák is, amelyeket egyébként soha nem követnék el), és legfőképp, hogy kellő hosszúságú legyen és ne javítsak benne sokat. (Én olyan típus vagyok, aki ezerszer átír, és mivel amúgy sem szép az írásom, ez azért érettségin elég nagy szívás.)

Végül kínkeservesen meglett a kellő hosszúság, rengeteg irodalmi utalással, struktúrával, és lejárt az idő. Az az igazán bosszantó, amikor a vége felé jár már az idő, és tudod, hogy tudnál még közbevetni gondolatot, de mivel javítani már nem lehet, nem tudod. Na, ez dühített a legjobban.

Amikor kimentünk, persze letámadtuk egymást: Ki milyen irodalmi példát hozott? A Vuktól kezdve minden volt. Az igazi sokk azonban csak otthon ért: a nem hivatalos javítókulcs teljesen más oldalról fogta meg a témát, és a Gyűrűk ura Egy Gyűrűjét emlegette...

Ennek hála nem kicsit voltam sokkos állapotban az érettségi első napjának délutánján. Hogy a gondolataimat eltereljem – egyedül voltam otthon –, jobb híján játékba öltem a bánatom. Nagyon jó stresszlevezető a Jójáték.hu-n a dinnyés-szedegetős játék!

Ebben az állapotban indultam másnap matekozni. Na igen.

Azért végül mégis mondjak valamit az eredményemről is. Azt már írtam, hogy a szövegértésemben egy hiba volt. Viszont egy hónappal később, a megtekintésen visszaolvasva kijelenthetem: életem egyik legrosszabb fogalmazását sikerült összehoznom. Összességében azonban mégsem lehetett annyira borzasztó, mert nyolcvanvalahány százalék lett összességében a magyar írásbelim. (A pontos számra már nem emlékszem, csak a végső százalékra, ami már a szóbelivel együtt lett.)

A szóbeli magyarom még ennél is emlékezetesebb, erről később írok majd. :)

2013. március 7., csütörtök

Tavaszi nagytakarítás

A tavaszi nagytakarítás. Mindenki réme, amikor nem szabadulunk a portörlőktől és a habos vízzel teli vödröktől. Ablakok, polcok, a legutolsó saroknak is ragyognia kell. 

Minden évben téma, amint megjelennek az első igazi, meleg napsugarak. De vajon a tavaszi nagytakarítás tényleg ezt akarja? Nem a pornál valami sokkal fontosabbat kellene kisepernünk az életünkből?

De most komolyan, a tavasz a megújulás. Tökéletes időpont, hogy megszabaduljunk a régi rossz szokásoktól, a rossz érzésektől, a rossz barátoktól...

Én a magam részéről idén megpróbálom erre helyezni a hangsúlyt. Szigorúan a tavaszi megújulás jegyében.

2013. március 4., hétfő

Változás

Bizonyos időközönként feltör bennem a gondolat, hogy igen, márpedig én most változtatni fogom az életemen. Nem olyan apróságokra kell gondolni, mint hogy levágatom a hajam - bár ez is része lehet a tervnek -, hanem olyan olyasmikre, mint hogy mostantól egészségesebben fogok élni, pozitívan fogok gondolkozni, minden nap fogok írni, hogy végre befejezzek valamit, rendszeresen fogok tanulni, nem hagyok mindent az utolsó pillanatra stb.

Ezeket a hullámokat általában valami nagyobb esemény vagy egy bizonyos ünnep váltja ki - többnyire az új év vagy a szülinapom, ami egybeesik a tavasz kezdetével, ami az újrakezdés, az ébredés időszaka. 

A szülinapom most megint közeledik - hurrá, jön a 15-i szabadnap, megint! -, és mily meglepő, újfent rám tört a változtathatnék. (Bár most éppen egy másik esemény apropóján kezdődött a dolog.) A változás középpontjában ezúttal az optimizmus és a pozitív életszemlélet áll! Bele se merek gondolni, mennyi időt töltök azzal az életemből, hogy stresszelek valamin - akár valamilyen apróságon. 

Most lelkes vagyok. Tervezgetek. Célokat tűzök ki. 

Mindig így kezdődik. Aztán valahogy mindig lanyhul a lelkesedés, és a változás elmarad. 

Éreztetek már hasonlót? Vagy esetleg nem tartoztok véletlenül azok közé, akiknek már sikerült a csoda? Mert akkor mondjátok meg, hogy csináltátok! ;)

2013. február 16., szombat

A barátnők négyesével?


Még amikor az első Szex és New York filmet néztem a moziban, akkor ötlött fel bennem a gondolat. Ha láttátok a filmet, akkor tudjátok, hogy a végén New York utcáin négyes csoportokban futkosnak a barátnők. Nyilvánvalóan azért, mert a Szex és New York főszereplői is négyen vannak. 

De pont amikor kezdtem volna nevetni rajta, hogy ez hülyeség, rájöttem, hogy mi is négyen vagyunk barátnők a barátnőimmel. Egy időben még szórakoztunk is azon, hogy melyikünk melyik szereplőre hasonlít a legjobban. 

Aztán ahogy teltek az évek, egyre több olyan történetet találtam, amiben négy barátnő van. Például a Négyen egy gatyában, az Elvált nők klubja vagy a Pretty Little Liars. 

Szóval mit gondoltok, miért pont négy?


2013. február 4., hétfő

Mindig a kedvenc szereplők halnak meg


Na, nektek mi a véleményetek? Tényleg ekkora a metszete a Kedvenc szereplők és a Halott szereplők halmaznak?

Én a magam részéről elmondhatom, hogy nálam azért ennyire nem drasztikus a helyzet. Én nagyon tudom szeretni a főhősöket is (nem minden esetben persze), bár általában ez inkább a főhős körül csoportosuló főbb szereplőket jelenti. HP esetében pl. jobban szeretem Ront és Hermionét, mint Harryt. Romantikus jellegű történeteknél pedig általában nagyon tudok rajongani a férfi főhősért, a nőiért pedig annyira nem. (Sőt, sok esetben utálom őket.) De mivel ezek a főbb szereplők a legtöbb esetben túlélik, így az én arányom, ahogy már mondtam nem olyan rossz.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem halnak meg olyan szereplők, akiket szeretek. Általában meghalnak olyanok is, én pedig sírok, mint valami gyerek, akinek elvették a játékát. (Mert tulajdonképpen tényleg.) 

Bár az kétségtelen tény, hogy általában nagy arányban halnak meg érdekes szereplők a könyvekben, akiknek a halála szélsőséges érzelmeket vált ki. Hiszen nem az írónak nem az a halállal a célja, hogy közömbösen tovább olvass, hanem az, hogy elégedett legyél vagy épp kisírd a két szemed a szomorúságtól. Mert ez hagy igazán mély nyomot benned. Lett volna a Rómeó és Júlia ilyen híres, ha nem halnak meg mindketten? Vagy beszélnének ennyit még mindig a Titanicról, ha nem sírja ki mindenki a két szemét? Nem valószínű... Emlékeznénk-e még Cedricre, ha nem hal meg akkor és ott a Trimágus Tusán? Dobby nem maradt volna-e meg simán idegesítő, kissé bolond manónak, ha nem lett volna mártír?

Bármilyen fájdalmas is kimondani, a jó halálokra szükség van. Még akkor is, ha megszakad a szívünk...

(Egyébként a könyves szereplők halálával kapcsolatban van egy elméletem, amit remélem, a napokban sikerül végre megírnom.)

2013. február 3., vasárnap

Sosem elég a hely...

Sziasztok!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam soha nem elég a hely, ha könyvekről van szó. Több sorban rakom őket, de akkor meg sajnálom azokat, amik hátrébb kerülnek. De aztán végül már a több sor sem elég. Újabb és újabb polcokat szerzek be, de előbb-utóbb a szobám is elfogy, így már nem lesz több hely. Ezért is szeretem nagyon a kreatív, könnyen kivitelezhető ötleteket. Ez egy ilyen, én első látásra beleszerettem. :D

Bár ezek szerintem DVD-k, nyilván könyvekkel is megoldható. :)


2013. január 18., péntek

Gonosz a v betű?

Gonosz a v betű?


Éppen a Vámpírakadémiát olvastam, amikor szöget ütött a fejemben a gondolat (aki még nem olvasta a könyvet, annak SPOILER!!!), hogy Viktor neve v-vel kezdődik. (Szeretném hangsúlyozni, hogy még nem olvastam a folytatásokat, tehát nem tudom, az első rész után mi történik még vele.) De ő nálam már a negyedik azon gonoszok listáján, akiknek a neve V-vel kezdődik. Legendás gonoszok, mint Voldemort és (Darth) Vader, és melléjük még becsusszan a Csontvárosos Valentine és most Viktor. (Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy Cassandra Clare-t mennyire befolyásolta a Harry Potter és a Csillagok háborúja, és ezért nagy eséllyel nem véletlenül kezdődik ezzel a betűvel a főgonoszának neve.) És akkor még nem beszéltem például a Twilightból ismert Volturikról vagy Victoriáról. 

És az összeesküvés-elméletem, ami eddig is tartotta magát, hirtelen kirobbant belőlem. Miért pont v betűvel kezdődik az általam ismert könyves/filmes gonoszok ekkora százalékának neve? Lehetséges lenne, hogy a v betű gonosz?

Igen, tudom, hogy ez milyen nevetségesen hangzik, de ha belegondolunk, annyira nem is az. Hiszen ha például meghallunk egy i betűt, és valamit kötnünk kell hozzá, nem a játékosság, vidámság jut eszünkbe? (Legalábbis a nagy részünknek.) És ha megkérdezik, vajon miért, nem igazán tudunk rá magyarázatot adni. Persze, lehet elemezgetni, hogy azért mert magas hangrendű, meg vannak a játékos szavak, mint a nini meg a cincin. De ezek a szavak nem pont az i betű miatt lettek ilyenek?

És ha ebből indulunk ki, és elkezdünk v betűs szavakat keresgélni, az angol és a magyar nyelvben, hát... Nekem elsőre csupa negatív jutott eszembe. Wrong, villain (még a főgonosz szó is v betűvel kezdődik), war, venom, vendetta, vagy a magyarból veszély, vétek, verekedés... De még a gonosz lények neve is ezzel a betűvel kezdődik, amelyektől mindig rettegtek: vámpír (vampire), vérfarkas (werewolf).

Szóval, lehetséges lenne, hogy a v betű gonosz? Nos, nem igazán hiszem, bár szerintem érdekes gondolat. De ettől függetlenül roppant ironikusnak érzem, hogy a v betű egy dolognak mindenképpen jelképévé vált az évek során. A győzelemnek (victory). Hát nem ironikus, hogy az irodalom- és mozitörténet legnagyobb gonoszait erősítő sorban pontosan ezzel a betűvel kezdődik annyi név?

2013. január 13., vasárnap

A cinege cipője

Már volt egy poszt cinkékkel, most itt a második.

Egy gyerekkori traumámat szeretném elmesélni, ami kapcsolatban van a téli etetéssel is, még ha csak közvetetten is.

Nem tudom, mennyien ismeritek Móra Ferenctől A cinege cipőjét, de el kell mondanom, hogy bennem életre szóló traumát okozott. Ez volt az a "mese", ami minden alkalommal összetörte a szívem, és édesanyám valamely megmagyarázhatatlan oknál fogva állandóan mondogatta. (Valószínűleg nem tudta, mennyire megvisel.) Azóta is, akárhányszor cinkét látok, ez jut eszembe. Meg hogy nincs cipője. No komment.

A tanulság:
Jól gondold meg, mit mesélsz egy gyereknek!

Mindenesetre egy verzió, amit még képes vagyok elviselni:


2013. január 8., kedd

Picinyke cinke

Minden télen etetjük a madarakat. Na nem kell valami profi madáretetőt elképzelni, egyszerű félbevágott flakonok lógnak a körtefánkról, amire pont rálátni a konyhából. Úgyhogy akárhányszor a konyhába megyünk, évek óta alkalmunk van megnézni a madarakat, akik reggelizni meg ebédelni jönnek. Mindenféle madár járt már itt. A toplistás visszatérők azonban a galambok (ők azért ritkábban jönnek és kevesen), a verebek (akikre édesanyám valamiért nagyon haragszik) és a cinkék. 

Nem tudom, néztétek-e már valaha, hogy a cinkék hogy esznek a madáretetőből, de komolyan mondom, dilisek. Elmondom tehát, mit csinálnak a verebek, és ebből már érteni fogjátok, miért mondom, hogy a cinkék hülyék. A verebek jönnek és beülnek a tálakba. Addig maradnak ott és addig esznek, amíg jól nem laknak, aztán elrepülnek. (Van ugyan egy macskánk, de olyan magasan vannak az etetők, hogy semmiféle veszély nem fenyeget, már csak azért sem, mert nem nagyon járkál arra.) Mit csinálnak a cinkék? Berepülnek a tálba, eltöltenek ott egy fél másodpercet, amíg felkapják a magot, aztán elrepülnek. Megeszik azt a magot, aztán visszajönnek, és ezt ismételgetik. Most őszintén, ez mennyi energiájukba telhet! Rögtön a fele energiát el is égetik a fel-le repkedéssel...

Na, félreértés ne essék, szeretem a cinkéket. (A Cinege cipője után nem is tudnám őket nem szeretni, de erről majd egy másik posztban.) Csak ezen már évek óta nem tudok elsülni. És anyum még a verebeket utálja, csak azért, mert élelmesebbek!

2013. január 4., péntek

Megmutatom, kit szeretek

Hát, ööhm, amikor ezt a képet megláttam, nem akartam elhinni. Ő az:


Félre ne értsetek! Én rajongó alkat vagyok, aki ismer, az tudja ezt. Rengeteg dologért rajongok, na de azért nem kéne lennie egy határnak?
Robert Pattinson feje, kivilágítva egy báli ruhán már nem sok egy kicsit?

Könyvek rendezése a polcon

Nekem általában az okoz gondot a könyvespolcaim rendezésekor, hogy nincs elég helyem.

De valóban felmerül a kérdés, hogy mégis milyen rendezési elv alapján teszi fel a polcra az ember a köteteket. ABC sorrend? Szerző szerint, mint a könyvtárban? Vagy kiadó szerint? Esetleg szimplán az alapján, hogy melyiket mennyire szereti? Vagy nem is rendezgeti sehogy, ahogy jön, úgy megy a polcra?

Jelentem, én valamiféle ötvözött rendezési elv alapján dolgozom. A kedvenc könyveimet jól látható helyre teszem, a sorozatokat egy helyre, azokon belül szerző szerint, a maradékot pedig random.

Kb. így néz ki az egyik, bár ez már régebbi kép, azóta másként vannak kicsit, mert többen lettek:


És hogy most honnan jött ez a poszt? A következő kép nagy vitát indított az egyik oldalon:


Ahogy láthatjátok, itt a könyvek szimplán szín szerint vannak rendezve. És ha úgy jön ki a dolog, hogy egymás mellé kerülnek egy sorozat tagjai, akkor úgy vannak (feketék az alsó sorban), de ha nem, az se baj. (Divergent - Insurgent vagy a Végzet ereklyéi meg a HP kötetek) És a szerző szerinti rendszer sem számít, az ABC sorrend még annyira sem. 

Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy igen, tényleg furcsa, hogy egy sorozat kötetei nincsenek együtt, de nem pont az az olvasás szeretetének a lényege, hogy szárnyaljon az ember lelke? Ha az ő lelke így szárnyal, akkor csak tessék! És legyünk őszinték, nagy eséllyel tudja, hogy melyik kötet milyen színű és hol keresse.

Ti hogy rendezitek a könyveiteket?

2013. január 3., csütörtök

Bella, akit mindenki utál

Bella, a sokat szidott szereplő.

Tudom, hogy ez a poszt - már ha lesz, aki olvassa - nagy vitákat vált majd ki, de nem érdekel. Vállalom a véleményem. :D És rögtön megjegyezném, hogy a véleményemet a KÖNYVEKRE alapozom, nem a filmre, úgyhogy nem érdekel, hogy Kristen Stewart arcán látszik-e érzelem, mert Kristen nem Bella. Bella az Bella, akit történetesen eljátszott Kristen Stewart. Pont.

Mit lehet kifogásolni Bellában? Mary Sue, ezt tudjuk. De hát nem ő az egyetlen a tiniirodalomban, nem igaz? Kissé béna, kissé teszetosza, és igen, döntésképtelen és nagyon odavan valakiért.

Tudom, hogy a legtöbben az erős női karaktereket részesítjük előnyben, és ez így van jól. Egy nő is lehet erős, egy nő is lehet határozott, menthet életeket, változtathat meg sorsokat, sőt... Hiszem, hogy ugyanolyan jók vagyunk, mint a férfiak, és ugyanazok a jogok illetnek meg minket, mint őket.

De legyünk őszinték! Az életben sem mindenki ilyen. Miért kéne mindenkinek erősnek és határozottnak lenni a könyvekben? Főleg ha egy tinilányról beszélünk, aki az útját keresi. Nem tök idegesítő-e Mia a Neveletlen hercegnőben? Mégsem szidja mindenki, legalábbis nem olyan vehemenciával, mint Bellát. 

Bella kissé őrült és béna. Roppant könnyedén veszi Edward vámpírságát, igen. A legtöbb normális nő ezt nem tenné. De hány nő van az életben, aki összejön olyan pasival, akivel tudja, hogy nem kellene, mert veszélyes? Maffiózókkal, olyanokkal, akik isznak vagy drogoznak vagy verik őket. Bella sem rosszabb, sőt... Bella félelmetes dolgokat képes feláldozni, amit normális nő nagy eséllyel nem tenne. De van benne bátorság - többször megmenti azokat, akiket szeret. Magába zuhan egy szakítás után. És? Melyik nő nem teszi, ha elveszít valaki számára fontosat? Hány olyan nő van az életben, aki nem tud két férfi között választania, még úgy sem, ha nem adódik hozzá a sok természetfeletti nyűg, amit Bella még pluszban cipel? 

Hosszan sorolhatnám még, de nem fogom. Igen, Bella távol áll a tökéletestől. Nagy eséllyel nem kap helyet az erős női karakterek listáján. Van rengeteg rossz tulajdonsága, igen. De ettől még nem gonosz és nem rossz. Egyszerűen hétköznapi, esendő, rengeteg hibával. Nem való példaképnek, de ki mondta, hogy annak kell lennie, csak azért, mert főhősnő? 

És ha mégis utálni akarjuk... Nem volt már elég rá ez a néhány év? A sorozat utolsó része kijött mind könyvben, mind filmben. Nem lehetne végre abbahagyni, hogy ennyi gyűlöljük? Már nagyon-nagyon elegem van az utálkozó posztokból és cikkekből. Ha valakinek nem tetszik, egyszerűen ne nézze, ne olvassa vagy ha megtette, felejtse el. Mindenkinek jobb lesz.