Szilveszteri kötelező bulizás

Ha van ünnep - bár nem tudom, ez mennyire minősül annak -, amit nem szeretek, az a szilveszter. Nem azzal van bajom, hogy megünnepeljük az évzárást, és még csak nem is azzal, hogy vidáman megyünk az új esztendőbe. Még az éjféli visszaszámlálás is tök jó buli.

Amit viszont nem szeretek, az a szilveszter kötelező buli jellege. Miért kéne nekem mindenképpen leinni magam egy tömött szórakozóhelyen? Miért van az, hogy ha azt mondod, nem mész sehová, hanem otthon maradsz, mindenki úgy néz rád, mintha valami nyomorult számkivetett lennél, akinek se barátja, se családja? Miért jó az, hogy ezzel a nagy bulikultusszal gyakorlatilag rád erőltetik, hogy rosszul érezd magad szilveszterkor otthon, és ezzel az érzéssel kezdődjön az új év? 

Nem szeretem a szilvesztert. Pontosan ezek miatt. Meg mert a bulizás után jön a hajnal, amikor már mindenki józan, és nem marad más, csak a hányástócsák, a hónapokig takarítandó konfettik, az eldurrogtatott petárdadarabkák az utcán, az elszökött állatok és a másnap.

(És mielőtt valaki azt gondolja, a posztot nem az a nyomorom szülte, hogy kénytelen vagyok itthon szilveszterezni, egyedül. A barátaimmal leszek egy házibuliban.)

Durr, durr

Minden évben szilveszterkor megindul a nagy csata a kutyások és a durrogtatók között. Előbbiek állítják - okkal -, hogy az állatok megijednek a petárdáktól, megszöknek, megsebesülnek. Utóbbiak pedig magasról tesznek rá. 

Őszinte leszek. Én totál feleslegesnek érzem a petárdázást. A tűzijátékban még látom a rációt: szép, magasztos, ha olyan hangulatban kap el, akkor akár földöntúlinak is tűnhet. De a petárda egy dolgot tud felmutatni: hangos. 

És ez számomra egész egyszerűen felfoghatatlan. 

Most meg itt ülök, még nincs is szilveszter, de már durrogtatnak. 30-én, fél tízkor. És fel nem foghatom, hogy ennek mi értelme van. Ha durrogtatni akar, akkor legalább durrogtasson szilveszterkor. De ez is olyan, mint a karácsony. Csak nem hónapokkal előbb jelennek meg a mikulások a boltokban, hanem napokkal a szilveszter előtt elkezdődik a durrogtatás. 

Én meg ülök itt, és képtelen vagyok felfogni: Mi ebben a jó?

És akkor még azokról, akik a szájukba veszik, és berobban, és hasonló szépséges balesetekről nem is beszéltem.

Életemben először

Molyon tette fel valaki a következő kérdést:

És ti mit csináltatok idén életetekben először? :)

És ezen elgondolkoztam. Pont a szobatársammal beszélgettünk erről, amikor elzarándokoltunk a Nemzeti Színházhoz, én meg életemben először mentem fel a zikkuratban, amit ott van. (Szobatársam szerint csiga. :D) És arról beszélgettünk, hogy már mennyi elsőnk volt együtt. 

Nem tudom, hányan olvastátok A szürke ötven árnyalatát. Nem akarnék most belemenni abba, hogy milyen a könyv, mindenki döntse el maga. De abban van, hogy Christian és Ana számon tartják azokat a dolgokat, amiket egymással csinálnak először. Nekem ez már akkor is nagyon tetszett.

És most ezzel a Moly kérdéssel rövid időn belül harmadszor találom szembe magam a témával. És elsőre nem tudtam, mit írnék rá válasznak. Csináltam én valamit életemben először ebben az évben? Aztán néhány másodperc alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen pont az a baj, hogy túl sok első történt velem az idén. Tulajdonképpen az egész élet elsők sorozata, nem igaz?

Na, de hogy a kérdésre válaszoljak is, afféle kemény bemelegítés gyanánt a szép hosszú év végi számvetésem előtt, néhány első idénről, nem fontossági sorrendben:

• Először jártam Milánóban.
• Először utaztam a fényvillamossal.
• Először hajtogattam fenyőfát szalvétából. (Ezt muszáj volt, még friss az élmény. :D A karácsonyi asztalra készült. :D)
• Először találkoztam New York Times bestseller szerzővel.
• Először jelent meg történetem, még ha csak e-bookban is.
• Először olvastam el több, mint 30.000 oldalt egy évben. (Már csak a könyvek tekintetében.)
• Először nyertem dedikált könyvet a kedvenc írónőmtől. (És gyanítom, utoljára is. :D)
• Először dolgoztam csokigyárban. (Umpalumpák forever!)
• Először olvastam könyvet e-book olvasón.
• Először olvastam el teljes verseskötetet.
• Először olvastam Sherlock Holmes történetet.
• Először jártam a Gerbeaudban.
• Először találkoztam a könyves bloggerekkel, akiket imádok!
• Először írtam olyan történetet, amit egy konkrét dal ihletett.
• Először írtam 18+-os HP fanfictiont.
• Először vettem műbőr nadrágot. (Az apróságok is érnek. :D)
• Először használtam piros szájfényt. 
• Először jött oda hozzám olyasvalaki, aki olvassa a blogomat, és egyébként nem ismerősöm.

Na jó,  még biztos ezer más dolog volt, de most első körben ezek jutottak eszembe. Tulajdonképpen jó kis év volt ez. :)

Amikor egy dal többet mond...

Annak idején, amikor az általános iskolai tanáraink búcsúztatásán a Kell még egy szó című dalt szerettük volna énekelni, nem értettem, hogy az énektanárom miért mondja azt, hogy ez temetési dal. Persze, értettem én a szöveget, és értettem azt is, hogy miért játsszák gyakran temetéseken. Azt viszont nem értettem, hogy miért ne lehetne más alkalomból is előadni, amikor egy gyönyörű dal.

És mielőtt tovább folytatnám, szeretném leszögezni, hogy egy dalnak, egy versnek, egy novellának millió értelmezése és előadása lehet, így természetesen ma is el tudok képzelni ezt a dalt is más környezetben is.

De aztán eljött a nap, amikor az édesapámat temettük. Nem mennék bele nagyon a részletekbe. Annyit mondok csak, hogy tizenhét éves voltam, vagyis még tizenhat, körülbelül 2-3 hét volt a születésnapomig. És mi állítottuk össze a CD-t, amit játszottak a ravatalozóban. Most is megvan valahol, de már csak attól szomorú leszek, ha meglátom a tokot.

És igen, az egyik dal ez volt. Mindig is imádtam, mert szerintem gyönyörű. De azóta a nap óta képtelen vagyok önként meghallgatni. És amikor meghallom a rádióban, mindig megkönnyezem, ha rosszabb hangulatban vagyok, teljes depresszióba zuhanok és sírok.

És jelentem, megértettem, miért nem akarta annak idején az énektanárnőm, hogy ezt énekeljük. Kívánom mindenkinek, hogy ne értse meg, miért...

Karácsonyi nagy zabálás

Sziasztok!

Nálam jobban kevesen szeretik a karácsonyi nagy eszem-iszomat. Három napon keresztül finomakat eszünk: ebédet, vacsit, sütiket minden mennyiségben. Ilyenkor semmi sem bűnös, vagy ha az is, kit érdekel?

Nem vagyok olyan, aki a kilókkal foglalkozik és számolgatja, mi hány kalória. És szerencsés alkat vagyok, én aztán összeehetek mindenfélét minden mennyiségben, a gyomorrontás nagy eséllyel elkerül. Ezért általában nem is fogom vissza magam.

Mivel saját háztartást sem vezetek egyelőre, a sütögetésen kívül én még a nagy főzőcskézésből is kimaradok, csak élvezem az ízeket. 

Most viszont már két napja elmúlt a karácsony. És ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen félelmetes mennyiségű étel maradt meg. Nem hiszem, hogy ez csak nálunk van így. Már öt teljes napja esszük a karácsonyi ételeket, két napja konkrétan maradékon élek. 

És bűntudattal, mert képtelenség ezt mind felélni anélkül, hogy megromoljon...

Amikor az ember szeretetet kap a távolból

Amióta létezik ilyesmi, viták tárgyát képezi, hogy létezik-e internetes barátság. Akik az interneten ismerkednek, a legtöbben azt mondják, igen. Akik viszont nem tapasztaltak még meg ilyesmit, biztosak benne, hogy igazi barátság nem szövődhet a klaviatúra két végén.

Én hiszek benne, hogy igen. És hogy miért gondolom így? 

Komolyan mondom, mindenkinek azt kívánom, hogy tapasztalja meg azt a rengeteg szeretetet, amit én az internetes ismerőseimtől, az olvasóimtól kapok. Olyan emberektől, akikkel nem találkoztam még személyesen soha. Olyan emberektől, akik az ország vagy a világ másik végén élnek. 

Én azt gondolom, a barátság alapja a szeretet. És ha létezik az, hogy ekkora boldogságot okozzanak akár az interneten keresztül egymásnak a felek, hogy lehetne kijelenteni, hogy nem születhetnek barátságok az interneten?

Én a blogjaimon keresztül tapasztalom ezt meg nap mint nap. 

Amikor a kedves szavak a legrosszabb napokon képesek feldobni. Amikor tudod, hogy valakinek örömet okoz az, amit csinálsz, amit írsz. Amikor megköszönik a munkát, amit a blogjaidra fordítasz, és mindezt olyan őszintén... Ilyenkor az én szívem is túlcsordul szeretettel.

És amikor az értetlenek azt kérdezik, mi értelme van blogolni, mi hasznom van belőle, legszívesebben megmutatnám nekik az összes kedves üzenetet, kommentet és hozzászólást, amit tőletek kapok.

Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki látogatja az oldalaimat, és ezzel bearanyozza a napjaimat, és valami plusz értelmet és erőt ad ahhoz, hogy folytassam!

2012.12.12. 12:12

Sziasztok!

Különleges nap van ma, meg nem is. Ugyanis meggyőződésem, hogy ha nincs az internet és más médiumok (a Morning Showban is beszéltek pl. a témáról), akkor a legtöbb embernek nem tűnik fel a dolog. (Valószínűleg nekem sem, mert általában nem vagyok tisztában azzal, hogy éppen hányadika van.)

Ma utoljára lehettünk tanúi a misztikus pillanatnak: 2012. 12. 12. 12:12

(És nem csak a világvége miatt. :D)

És tudjátok, mi a megdöbbentő? Hogy bár normális körülmények között fel sem tűnt volna, annak örömére, hogy tudtam róla, már-már nosztalgikus fájdalom töltött el arra a gondolatra, hogy többet nem lesz ilyen.

És akkor ennek örömére hadd mondjam, hogy ha már tudok a dologról, akkor még egy okból érdekes számomra. 

A 12-es ugyanis az egyik kedvenc számom. (Holtversenyben a 3-assal.) A 12-es az egyik legérdekesebb szám, annyira körülvesz minket, mégsem vesszük észre: 12 szeletes torta, 12 hónap, 12 csillagjegy, 12 csillag az EU zászlójában, 12 óra, tucat és még szép hosszan sorolhatnám. Ha szeretitek a fantasyt, erre a számra érdemes odafigyelni, visszatérő... (Angolul tudó HP rajongóknak: http://www.hp-lexicon.org/essays/essay-number-twelve.html)

Szóval, a pillanat elszállt, 2012. 12. 12. 12:12 elmúlt. Ez van.

Furcsa legjobb barát

A Google az ember barátja. 

Szerintem ezt a mondatot majd' minden nap kiejtem a számon. Szerintem megszámolni sem tudom, hogy egy nap hányszor használom ezt a keresőt. Bár nem vagyok a Google fordító nagy barátja, egy-egy szó esetében gyakran használom ezt is, illetve a blogjaimmal kapcsolatos keresésben is sokszor segít. 

Bármilyen megdöbbentő ezt elismerni, nem tudom elképzelni, milyenek lennének a mindennapjaim a Google nélkül. Durva gondolat, nem? De tényleg. Rettentően visszalassulna az életem. Olyan apróságokról pedig nem is beszélek, hogy a Bloggert is a Google működteti. Meg a gmailt, a Youtube-ot meg sok minden mást... Magyarul a Google tényleg a legjobb barátom, gyanítom, több időt töltök vele naponta, mint egy-egy élő emberrel. Nem hihetetlen?

És hogy ez most honnan jutott eszembe? Katt ide!

A vég pedig az a pillanat, amikor egyszerűbb a saját blogbejegyzésemre rákeresni a Google-ban, mint végiggondolni, hogy kb. mikor írtam...

Utasszállító katicáknak

Amikor ilyen képeket látok, mindig azon gondolkozom, hogy vajon a fotósnak hogy sikerült ezt lefényképeznie. Varázslatos!

Miért van?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam ez állandó "probléma". Hogy mi? 

Imádom a könyvből készült filmeket, rengeteg fandomnak vagyok a tagja. Ezek általában meg is vannak DVD-n, így bármikor meg tudom nézni őket, amikor csak kedvem szottyan. Legalább ezerszer láttam is már az összeset.

De amikor a tévében látom őket, valahogy egészen más érzés nézni őket. Lehet, hogy eszembe nem jutna éppen Gyűrűk urát nézni, de ha a tévében megy, megnézem. Pedig nem vagyok tévéfüggő.

Veletek is szokott így lenni? Vagy ez csak nálam valamiféle defektus?

Nőnek páratlan számú virágot?

Sziasztok!

Épp egy regényt olvastam, most lényegtelen, hogy mit. A lényeg, hogy az volt benne, hogy a főhősnő két tucat rózsát kapott. Ami ugye elvileg 24 darabot jelent, és hirtelen szöget ütött a fejemben valami.

Egy képzett virágkötő lányaként korán megtanultam, hogy nőknek csak páratlan szál virágot illik adni. (Bár nem tervezek nőnek virággal udvarolni. xD) Ez afféle népi bölcsesség már, szájról szájra terjed, de senki sem tudja a miértre a választ. Viszont a könyv olvasása közben eszembe jutott, hogy vajon létezik-e olyan szám, ami felett már nem számít, hogy páratlan vagy páros számú-e a rózsa. 

Mániákus lévén utánanéztem a dolognak. Jelentem, van ilyen szám. Állítólag tíz szál fölött már nem számít, hogy páros vagy páratlan számú-e a virág. 

Na de ha már utánanéztem, akkor már az is érdekelt, hogy vajon miért van ez a szokás. Ahogy lenni szokott, több magyarázatot is találtam.

Előbb a kevésbé racionálisakat hoznám, mert aranyosak. Az egyik magyarázat szerint férfiaknak azért kell páratlan számú virágot adni a nőknek, mert ha páratlant adsz, te magad leszel a párja a nőnek. Másik magyarázat szerint azért kell páratlan számút adni, mert a páros intim viszonyra utal. Aztán megint mások szerint a páros számot a gyásszal szokás összekötni, ezért páros számú virágot csak a temetőbe szokás vinni.

A racionálisabb magyarázat viszont teljesen praktikus okokból fakad. A virágkötőknek ugyanis egyszerűbb dolguk van, és könnyebben tudnak szebb csokrot készíteni, ha egy szál virágot kiemelnek középre, és e köré szimmetrikusan páros számú virágot rendeznek. 

Korai karácsony

Már évek óta idegesít az, amit a média és az üzleti világ a karácsony körül gerjeszt.

Nem vagyok keresztény. Számomra a karácsony nem vallási ünnep, nem szoktam éjféli misére járni és nem állítok betlehemet. De imádom a karácsonyt. Vagy legalábbis azt, amilyennek a karácsonynak lennie kellene. 

Mert az, hogy október közepén már karácsonyfákat látok budapesti üzletek kirakatában és az, hogy november elején már javában tele van minden karácsonyfadíszekkel meg szaloncukrokkal, szerintem nem normális. 

Mire elérünk a karácsonyig, amikor tényleg karácsonyi hangulatnak kellene lennie, valahogy az egész elül, ha nem vigyázunk. Annyi hatás ér mesterségesen mindenkit, hogy a végére az egész elsikkadhat. 

Én tudom, hogy a karácsony jó üzlet. Valószínűleg az egyik legjobb. De legalább az adventet várnák ki vele!

A természet csodája

Nem, nem vagyok természetközeli ember. Tipikus városi lánynak születtem, bár a falusi barátaim szavaival élve nem vagyok "betonpatkány". Kertvárosba születtem, úgy nőttem fel, hogy a nagymamám és édesanyám vezetett egy kisebb háztájit: loptam a répát a kertből és borsót pucoltam. Láttam már élőben tehenet és disznót, tyúkokat és nyulakat, kacsát és libát... Sőt, a nővérem és édesanyám lelkes kertészek.

De valahogy hozzám sosem került igazán közel ez az egész. Én inkább vagyok a házban egy jó könyvvel, vagy a laptoppal az ölemben, blogolva. 

Időről időre viszont rácsodálkozom a természetre. Hogy milyen csodás is, ha az ember nyitott szemmel jár. 

Ezt a képet néhány hónapja találtam, és először azt hittem, hogy photoshop. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy ilyen lepke tényleg létezik. Pedig létezik. Latinul Greta oto, angolul Glasswinged butterfly, magyarul Üvegszárnyú pillangó. 

Akárhányszor ránézek, mindig arra gondolok, hogy a természet milyen gyönyörűt alkotott. Megint. A maga egyszerűségében szép, nem színes, nem csicsás, nem cakkozott a szárnya... Egyszerűen csak szép.

Miért is az oldal?

Sziasztok!

Abban, aki ismer, joggal merülhet fel a kérdés, hogy minek csinálok még egy blogot?

Nos, a válasz igazán egyszerű. (És most mondhatnám, hogy mert megérdemlem. xD) Amikor létrehoztam az első blogjaimat, amikor még senki sem tudta, hogy léteznek, terveztem egy ilyet. Ennek indult a Deszy kuckója. (És ezért a cím: deszy-diary) Naplót vezetni nem tudok, de gondoltam, lehet egy-két gondolatom, amit szívesen megosztanék másokkal, és évek múltán ráadásul jó is lesz visszaolvasni. De az az oldal szép lassan afféle hírportállá alakult, amivel persze semmi gond.

De most úgy éreztem, igenis létrehozom ezt az oldalt. Nem fogok minden nap frissíteni rajta, de amikor épp eszembe jut valami olyasmi, amit szívesen megosztanék veletek, fel fogom tenni ide. Ezen az oldalon nem köt majd semmi, nem kell aggódnom, ha valamilyen hírt nem hozok gyorsan. Egyszerűen csak... élvezhetem. És remélem, ti is.